Csak futottam. Nem volt időm kikerülgetni az embereket. Még
egy kicsit, csak még egy kicsit, bíztattam magam. Mikor elértem a kívánt
helyet, beugrottam a kiírt kapualjba, megfogtam a deszkám, és már futottam is
tovább, majd egy tisztának tűnő részen ráugrottam a deszkámra, és azt hajtottam
tovább. Túl közel voltunk a központhoz.
El kellett vezetnem innen az üldözőmet, anélkül, hogy megint
lecsuknának. Igen, egy zsaru üldöz. A hónapban már ez a negyedik, és hetedike van…
Egy éles kanyar után megérkeztem a tökéletes kereszteződéshez. A kiképzésnek
köszönhetően London térképe a fejemben van. Tudom a legtöbb lerázó, vagy éppen
megváró helyet is. Most épp egy utóbbinál vagyunk. Valahogy el kell csábítanom
az ipsét a központ környékéről, és ehhez az kell, hogy utolérjen. Már látom, de
annak köszönhetően, hogy a tömegbe olvadást is tökéletesen elsajátítottam, ő
nem látott engem, csak forgolódott. „Na itt az idő” gondoltam magamban, és
földhöz csaptam a deszkám, jó hangosan, és felpattanva rá elindultam a „rend őre”
felé. Mikor egy hajtűkanyarral kikerültem, meglepődött, és elkezdett utánam
futni. Azt hitte ő üldöz engem. De mivel még mindig veszélyesen közel voltunk a
bázishoz, ezért át kellett csalnom a „határon” kívülre. Mikor ez megtörtént,
beszáguldottam egy zsákutcába, amiről tudtam, hogy pont akkora a hátsó fala, a
zsákfala, amit simán átugrok, de a zsaru már nem, és így végre leléphetek.
Mikor már a kerítés tetején jártam, valaki elkapta a lábam, és elkezdett
lefelé rángatni. Reflexből kaptam a
kicsit megcsúszott kapucninmhoz, mert a tíz főszabály miatt nem szabad az arcot
mutatni bevetés közben. A Második lépésem az volt, hogy fejbe rúgtam a
támadómat, a kezemmel tartva magam, ezzel kiszabadítva a másik lábamat is.
Mielőtt leugrottam volna a fal másik felén, még pont láttam a „támadóm” zöld
kapucniját. És, hogy én ki vagyok? Kin. Kin az Utcagyerek.
#welovereaders
#welovereaders
